|
Érdekes cikkek gyűjteménye
Történetek a kiégésről Korunk, 2008 áprilishttp://korunk.org/?q=node/8&ev=2008&honap=4&cikk=8867 Történetek a kiégésről
Kónya Ágnes - Kónya Zoltán A kiégés mint a segítő foglalkozásúak egészségét veszélyeztető jelenség viszonylag új keletű fogalom, a múlt század hetvenes éveiben jelent meg. Az első megfigyelések történetét egy lengyel pszichológus (Szlagura, 2007) így meséli el: „Valamikor a hetvenes évek elején történt, hogy egy pszichiátriai kórházban fiatal önkénteseket kezdtek foglalkoztatni. Az önkéntesek fiatalos lelkesedéssel vágtak bele a munkába. Egy idő után azonban többüknél váratlanul súlyos tünetek jelentkeztek. Kimerültségre panaszkodtak, lelkesedésük megkopott. Egyesek közülük rosszabb állapotba kerültek, mint azok a kórházi betegek, akiknek a segítésére vállalkoztak. Ez a megfigyelés vezetett ahhoz a feltételezéshez, hogy összefüggés állhat fenn bizonyos lelki tünetek és az érzelmileg megterhelő segítőmunka között.” A kiégés-elmélet azóta széles körben elterjedt a szakemberek körében. Nehéz megítélni, hogy a közgondolkodásban és köznyelvben mennyire használt és ismert a fogalom. Tény, hogy a Magyar Értelmező Szótár 2003-as kiadása nem tartalmazza a kiégés szónak a munkával kapcsolatos kimerülés, motivációvesztés jelentését. A témánkhoz legközelebb álló jelentés: kiégett = „vál Elfásult, reményét vesztett. | irod Ilyen személyre jellemző. ~szív.” Írásunkban a kiégés jelenségét a történetek (narratívák) metaforáján keresztül vizsgáljuk. Először is megpróbáljuk elhelyezni a narratív metaforát a pszichoterápia történetében; folytatjuk a kiégésnek, mint történetnek a bemutatásával; azután arra a kérdésre keresünk választ, hogy hogyan lehet a kiégés-történet hasznos, kevésbé hasznos vagy éppen káros; végül néhány szempontot vázolunk fel a kiégés elkerüléséhez. Az ártó szellemektől a problémával telített történetekig A pszichoterápia történetéről és benne a narratív metafora helyéről különböző történetek keringenek, nézőponttól függően. Saját történetünket olyan formában osztjuk meg az olvasóval, ahogy azt tanulmányaink során hallottuk (Richardson, Sweeney, 1995). A történet kiindulási pontja az emberi szenvedésnek az a fajtája, amelyet ma pszichológiai, pszichiátriai, mentális vagy lelki problémának, zavarnak, illetve betegségnek nevezünk. Az ember szenved attól, hogy úgy viselkedik, ahogyan nem szeretne viselkedni, olyasmit gondol, amit nem szeretne gondolni és/vagy olyasmit érez, amit nem szeretne érezni. Amikor valaki tartósan szenved, szüksége van arra, hogy magyarázatot találjon a szenvedésére. Mi az oka? Miért most és miért pont velem történik mindez? A válasz megmutathatja a szenvedésből kivezető utat, de legalábbis támpontot ad az elinduláshoz. E kérdésekre az évszázadok során különböző válaszokat ajánlottak, a válaszok pedig különböző beavatkozásokat tettek indokolttá. A szenvedést kezdetben leginkább ártó szellemekkel magyarázták, a gyógyírt ezek kiűzése jelentette, ezt megfelelő szakember (például sámán) végezte. Mások a panaszokat Isten büntetésének tekintették, így került a probléma elsősorban a papok és az Egyház hatáskörébe. Volt, amikor a betegeket dühöngő, közveszélyes elemeknek tekintették, és a bűnözőkéhez hasonló bánásmódban részesítették. Egy másik magyarázat szerint a lelki betegséget az agy szerkezetének elváltozása okozta, a kutatók ennek megfelelően figyelmüket e szervre irányították. A 19. század végén Sigmund Freud teljesen újszerű magyarázattal állt elő. A tünetek tudatalatti konfliktusokban gyökereznek. A kezelés lényege ezek felszínre hozása, tudatosítása, megértése és feloldása, mindez egy strukturált beszélgetés keretében. Az új módszert kezdetben „beszélgető gyógyítás” (Sprechtherapie) néven emlegették. A pszichoanalízis elterjedését követően sorra tűntek fel a különböző pszichoterápiás irányzatok. Ezek változatos magyarázatokat, és ennek megfelelően változatos beavatkozási módszereket javasoltak a pszichés problémák megértésére és kezelésére, egyvalamiben azonban hasonlítottak: figyelmük középpontjában maga a beteg személy állt, ő vett részt a terápiás ülésen. A terapeuta célja az egyén belső lelki történéseinek megértése és kedvező irányú megváltoztatása volt. A második világháborút követően bizonyos megfigyelések teljesen új irányba terelték a terapeuták egy részének figyelmét. Az egyik ilyen megfigyelés az volt, hogy a kórházba utalt pszichiátriai betegek állapota jelentősen javult a beutalás ideje alatt, de a kibocsátást és a családi környezetbe való visszatérést követően a kezelés jótékony hatása egyes betegeknél elpárologni látszott. Más esetekben a kezelt személy tünetmentes maradt ugyan, de tünetei váratlanul a család egy másik tagjánál léptek fel. A kutatók arra lettek kíváncsiak, mi történik ezekben a családokban, ami hozzájárulhat a tünetek kialakulásához és fenntartásához. Az egyén lelki történései helyett a személyek közötti kapcsolatok kerültek az érdeklődés középpontjába. A terapeuták elkezdtek családokkal dolgozni. A családon belüli kapcsolatok bonyolult szövevényének megértéséhez az általános rendszerelméletet és a kibernetika tudományát hívták segítségül. Így született meg a rendszerszemléletű családterápia, melynek egyik jelmondata a következő: „ha meg akarsz érteni egy személyt vagy annak viselkedését, vizsgáld meg azt a rendszert, amelynek az illető személy része.” Az új terápiás irányzat központi metaforája a „rendszer” lett. A kibernetika és a rendszerelmélet szemüvegén keresztül a család finom gépezetként tűnt fel, melynek működését bonyolult visszacsatolási mechanizmusok szabályozzák. A terapeuta szerepe egy meghibásodott gép szerelőjének szerepéhez volt hasonlítható. A nyolcvanas évek második felében újabb metafora tűnik fel a pszichoterápiában: a történet vagy „sztori” (Parry, 1990). Az emberi problémák itt elsősorban jelentések, melyek a személyek közötti párbeszédben, a nyelv közegében keletkeznek, hatnak és alakulnak tovább. Ha a probléma a nyelvben, beszélgetés útján létrehozott-alakított jelentés, akkor hogyan lehet hasznosabb, a szenvedő személy által könnyebben felvállalható jelentéseket konstruálni? A terapeuták egy csoportjának érdeklődése a jelentéstan, nyelvészet, irodalomkritika és hermeneutika felé fordult. Narratíva és terápia Alapvető szükségletünk, hogy az átélt eseményeknek valamilyen jelentést tulajdonítsunk. Az események, élmények koherens történetté fűzése, az eseményeknek jelentésekkel való társítása ezt a célt szolgálja. Minden esemény, amelyre emlékezünk, kiegészítve az eseményhez kapcsolódó jelentésekkel: egy történet. Valamennyi történet, amelyre vissza tudunk emlékezni, a hozzájuk kapcsolódó jelentésekkel együtt: az élettörténetünk. Személyes történetünket szavainkkal, hanglejtésünkkel, arckifejezésünkkel, testtartásunkkal, öltözködésünkkel adjuk elő: a depressziós személy szenvedést tükröző arckifejezésével, az üzletember a nadrágja vasalt élével, a kamaszfiú a fülbevalójával. A terápia résztvevői egy történetet adnak elő. A terapeuta számára az előtte ülő személy belső lelki valósága közvetlenül nem hozzáférhető, és az sem, hogy mi is történik „valójában” egy családban. Az egyetlen dolog, mely számára adott és amellyel dolgozhat, az a beszélgetőpartnere által megfogalmazott és a terápia során szavakkal, testbeszéddel, érzelmek kifejezésével előadott történet. Történeteink nem eleve adottak: meg kell alkotnunk, fel kell építenünk őket. Az építkezés során történeteket vagy történet-elemeket kölcsönzünk a környezetünkben élő személyektől, de felhasználjuk a kultúránkban széles körben elterjedt történeteket is. Ilyen például a női és a férfi szerepek közötti különbségekről szóló történet: „mindenki tudja”, hogy a nők inkább az érzelmeikre és megérzéseikre hallgatnak és a kapcsolatokat helyezik előtérbe, míg a férfiak racionálisabbak, céltudatosabbak, agresszívebbek, stb. A történetek a nyelv közegében, személyek közötti eszmecserében jönnek létre és maradnak fenn. Egy problémával telített történet elmesélése így felveti a kérdést, hogy kik, mikor, hogyan, milyen más történetekből merítve alkották meg? Ezt a fajta detektívmunkát, a történet történetét firtató kérdéseket a terápiában dekonstrukciónak nevezzük (Freedman, Combs, 1996). A történetek aktívak. Saját élettörténetünk nem egyszerűen elmeséli az életünket, hanem tevékenyen irányítja ennek folyását. Történetünket megéljük, kiéljük, előadjuk, eljátsszuk. Cselekedeteink és a magunkról megfogalmazott történetünk összefonódnak. A szomorú történet szereplője fájdalmas eseményekkel szembesül és a fájdalmas események megerősítik a fájdalmas élettörténetet. Egy derűsebb történet főhőse inkább az olyan életeseményekben való részvételt választja, melyek alátámasztják saját bizakodóbb személyes történetét. A narratív terapeuta szerepére Lynn Hoffman a „barátságos szerkesztő” hasonlatot alkalmazta (Hoffman, 1993). Képzeljünk el egy szerzőt, aki elviszi írását a szerkesztőhöz, és közli vele, hogy művével nem teljesen elégedett (terápiás kontextusban: a személy felkeresi problémájával a terapeutát). A szerkesztő elolvassa az írást (a terapeuta meghallgatja a problémával telített történetet), de tanácsok helyett inkább kíváncsi kérdéseket tesz fel. Ha nehezen érthető a szöveg, milyen módosításra lenne szükség ahhoz, hogy érthetővé váljon? Ha a szöveg bizonyos részei egymásnak ellentmondanak, hogyan értelmezi a szerző az ellentmondást és mi a szándéka vele? A szerkesztő felhívja a figyelmet, hogy a szöveg egyes részei más szerzők gondolatait tükrözik, ez ugyan nem baj, de az irodalomjegyzékben ezt világossá kell tenni (a terápia rávilágít arra, hogy a társadalomban elterjedt befolyásos történetek, például „a gyermeknevelés elsősorban az anya, a pénzkeresés az apa feladata”, hogyan szövődnek be a személyes élettörténetbe). A szöveg igazi szakértője a szerző, a szerkesztővel folytatott beszélgetés előtt, közben és után is (a terápián résztvevő személy saját életének, körülményeinek szakértője). A sikeres konzultáció eredménye egy gazdagabb, érdekesebb, olvashatóbb szöveg, amelyet a szerző immár szívesen felvállal. A folyamat következő lépése a szöveg kiadása, terjesztése, mások általi elolvasása (a terápia akkor hatásos, ha az átírt élettörténetet a személy meg is éli, a történet többi szereplőjének bevonásával). A terápiás beszélgetés során két történet-gyűjtemény találkozik és lép kölcsönhatásba: a terápiában részt vevő személy vagy család történetei és a terapeuta történetei. A terapeuta történetei személyes történetek, a munkája során megtapasztalt vagy hallott történetek és szakértői történetek (elméletek). A kiégés-történet az utóbbi csoportba tartozik. A kiégés-történet röviden A kiégés szakkifejezés az angol burnout fordításaként terjedt el. Munkával kapcsolatosan jelentkező tünetek együtteséről van szó, mint a kimerülés, a munka iránti érdeklődés csökkenése, a motivációvesztés és a testi-lelki energia megcsappanása. A munka nem jár elégtétellel, hatékonysága csökken. Az érintett személy több energiát használ el, mint amennyi a rendelkezésére áll, maradék energiája egy idő után már csak a túléléshez elegendő. A negatív energiamérleg következtében képességei és a munkahelyi követelmények között szakadék keletkezik. A kiégés szemléltetésére használt metaforák a „lemerült elem” és „az emberi lélek lassú eróziója”. A kiégés-szindróma áldozatai elsősorban azok a személyek, akik munkájuk során emberekkel kerülnek kapcsolatba. Különösen veszélyeztetettek a segítő foglalkozásúak (orvos, pszichológus, szociális munkás, ápoló), de más szakmák képviselőinél is felléphet, különösen akkor, ha tevékenységük érzelmileg megterhelő (tanár, rendőr, pénztáros, ügyvéd, vezető beosztás bármely területen). Bizonyos személyiségjegyek, például az ún. A típusú személyiség (ambiciózus, versengésre hajlamos, saját korlátait nem képes elfogadni) illetve bizonyos gondolkodási sémák („a munkám az életem”, „be kell bizonyítanom, hogy én vagyok a legjobb”, stb.) hajlamosítanak a kiégésre. A munkahely szintén hozzájárulhat a kiégéshez. Klasszikus példa erre az az intézmény, amely egyre kevesebb szociális munkással próbál egyre több hátrányos helyzetű személy számára szolgáltatásokat biztosítani. Az “erózió” és a „lemerülés” jelzik, hogy lassú folyamatról van szó, melynek időtartama a munka mezején eltöltött években-évtizedekben mérhető. Pályája kezdetén a segítő fiatalos hévvel veti bele magát a munka sűrűjébe (lelkesedés), tevékenységét gyakran a perfekcionizmus és a kliens problémáival való azonosulás jellemzi. A kiégés felé vezető út második állomása a stagnálás, amikor a segítőnek egyre határozottabban az az érzése, hogy nem kap megfelelő érzelmi és anyagi támogatást, erőfeszítéseit nem értékelik kellőképpen, szakmai téren egy helyben topog. A kudarcérzés szakaszában már komoly kételyeket fogalmaz meg saját képességeivel, hozzáértésével és munkájának értelmével kapcsolatban. A folyamat végállomása a fásultság: „semminek sincs értelme”, „nem fontos”, „nincs semmi probléma” és „nekem ti ne magyarázzátok el, hogy mit kellene tennem.” A felsorolt hozzáállások egy adott munkahelyen belül járványszerűen terjedhetnek egyik munkatársról a másikra. A kiégés nem csak az érintett segítő, hanem az általa ellátott személyek egészségét is veszélyezteti, hiszen a segítő érzései a kliensre is kisugároznak. A kiégés tünetei igen változatosak. A segítő szíve ébredéskor összeszorul a gondolatra, hogy ma ismét munkába kell mennie. Eredményeivel elégedetlen, a munka rutinná válik, elvész a kreativitás, ezért gyakran a kisebb nehézségek megoldása is gondot okoz. A munka unalmas, ezért ismételten az óráját figyeli, mikor telik már le a munkaidő? Munkatársaival és a kliensekkel szemben türelmetlen, ingerlékeny, kritikus, hajlamos tárgyként kezelni őket. A munkájával kapcsolatos visszajelzéseket támadásként értékeli. Emberi kapcsolataiból eltűnik a lelkesedés, az odaadás, az erkölcsi tartás. A kiégés testi tünetekben is megnyilvánulhat, mint például a krónikus fáradtságérzés, fejfájás, álmatlanság és túlevés. Az alkohol- és gyógyszerfüggés szintén jelentkezhet a kiégés-szindróma részeként. A kiégés mint történet Egyikünk (K.Z.) egyetemista korszakából származik a következő történet. F. kollégámmal beszélgetek és szóba kerül közös ismerősünk, M., aki családorvos és nálunk jóval idősebb. A kollégám, aki közelebbről ismeri ezt a személyt, közli velem, hogy „szegény M. kiégett.” Az esetben látszólag nincs semmi rendkívüli, azóta szinte húsz év eltelt, F. szavaira mégis pontosan emlékszem. A kiégés drámai erejű metafora, akkor és számomra olyasmit jelentett, hogy M.-ben valami visszafordíthatatlanul megszakadt, elveszett, és ezt megrázó volt egy ismert személlyel kapcsolatban hallani. Honnan tudta, hogyan tudta a kollégám, hogy M. kiégett – hogyan keletkezett ez a tudása, amit velem akkor megosztott, és milyen természetű ez a tudás? Ez már egy általánosabb kérdéshez vezet: honnan és hogyan tudják a lelki segítségnyújtással foglalkozó szakemberek azt, amit tudnak egy adott személyről, helyzetről, problémáról? A kérdés a családterapeuták számára mindig különös jelentőséggel bírt, hiszen a családokkal folytatott munka során közvetlenül szembesültek a család tagjai által szolgáltatott valóság-verziók különbözőségével. Kinek van igaza és mi az igazság? Ez a kérdés a filozófia, ezen belül is az a ismeretelmélet felé irányította a családterapeuták érdeklődését. Mintegy félévszázados fejlődése során a családterápia különböző episztemológiai megközelítéseket vett kölcsön a filozófiától, „szemüvegként” használva ezeket az összetett családi történések megértéséhez. Kezdetben feltételezték, hogy a valóságot egy független külső szemlélő (például a terapeuta) objektíven megismerheti. A kiégett villanykörtére elég egy pillantást vetnünk és tárgyilagosan megállapíthatjuk a tényállást. Ebből a szempontból nézve F. kollégám, szakmai tudását felhasználva mintegy diagnosztizálta a kiégést, hasonlóan a röntgenkép alapján tüdőgyulladást megállapító orvoshoz. Egy másik megközelítés, a konstruktivizmus szerint F. számára a tárgyilagos megismerés útja nem járható. A kiégés egy személyes jelentés, F. konstrukciója, mely F. korábbi tapasztalatainak, előzetes tudásának és meggyőződéseinek függvénye. A harmadik ismeretelméleti megközelítés a szociális konstrukcionizmus (Gergen, 2001). F. oly módon talált magyarázatot az M. viselkedésében általa észlelt változásokra, hogy tapasztalatait egy történet, esetünkben a kiégés-történet, kereteibe helyezte, mégpedig egy széles körben elterjedt szakmai történetébe, amelyet mindketten ismertünk, és ezáltal számunkra közös jelentéseket hordozott. Ugyanaz a jelenség szinte mindig többféle történetbe is beilleszthető. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a kiégés csupán az egyik lehetséges történet M.-ről, nem pedig a történet. Alternatív történet például a „depresszió”, a „családi életciklus változás”, az „ivásnak adta a fejét, az apja is ivott”, stb. A történetek másik sajátossága, hogy sohasem teljesek, soha nem foglalják magukba egy személy összes megélt tapasztalatát és cselekedetét, miként a legrészletesebb életrajz is több dolgot hagy ki, mint amennyit magába foglal (Freedman, Combs, 1996). M. életében minden bizonnyal vannak olyan helyzetek, amikor a probléma nincs jelen, olyan erőforrások, amelyek a kiégés-történetbe nem illenek bele (például még mindig szeret és jár halászni). Ha M. úgy dönt, hogy terapeutához fordul, a domináns történetnek ellentmondó tények és jelentések fontosakká válhatnak, belőlük épülhet fel a terápia során az az új élettörténet, melyet M. szívesebben vállal és nagyobb örömmel él meg. Történet és személy viszonyában figyelemre méltó kérdés, hogy a kettő közül vajon melyik volt előbb: az adott helyzethez, személyhez társítunk egy találó történetet vagy egy már létező történet adja a forgatókönyvet az eseményekhez, a szerephez, melyet előadunk. A kérdés meggondolkoztató például a „kamaszkori lázadás” történet esetében. Egyik értelmezési lehetőség az, hogy a történet egyszerűen leír egy objektív tényt: ilyenek a kamaszok. Konstrukcionista megvilágításban az ellenkező irányú összefüggés is érvényesül: a széles körben elterjedt történet ihleti meg a kamaszokat, akik filmekből, szüleiktől, tanáraiktól, egymástól tudják, hogy lázadniuk kell, a szülő kérdésére szavak helyett inkább csak szemforgatással válaszolni, stb. Amikor a szülők kamasz gyerekeik lázadásáról beszélnek, akaratlanul is hozzájárulnak a problémához, panaszkodásukkal a lázadás történetét hizlalják. M.-el kapcsolatban izgalmas kérdés, vajon ismerte-e a kiégés-történetet (minden bizonnyal igen), önmagára nézve bírt-e ez valamilyen jelentéssel, és milyen hatással volt a szakmai történet az M. személyes történetének alakulására. A terapeuta számára fontos kérdés bármely történettel kapcsolatban az, hogy mennyire talál egy adott helyzetre és milyen mértékben nyit meg új lehetőségeket, egyszóval: hasznos-e. Bizonyos történetek bizonyos kontextusban haszontalanok vagy egyenesen rombolóak lehetnek, ez alól a kiégés sem kivétel. Mint metafora önmagában elég pesszimista, valamilyen helyrehozhatatlan kárt sejtet. Valakire rámondani, hogy kiégett, megbélyegzést jelenthet vagy azt, hogy az illetőt „leírtuk”. Saját munkánkban a kiégést inkább hasonlatként használjuk: „önnel valami olyasmi történik, mint a kiégés esetében”. A hasonlat előnye, hogy vállalható. Az érintett személy nem azért szembesül nehézségekkel, mert valamilyen betegségben szenved, hanem azért, mert túl sokat és túl odaadóan dolgozott, munkájához nem biztosítottak a megfelelő körülmények, esetleg fokozottan érzékeny az érzelmileg megterhelő helyzetekre. Az „emberekkel végzett munka” tágan értelmezhető, bízvást idesorolhatjuk a gyerekekkel való foglalkozást, az idős szülők gondozását, a szomszédokkal való konfliktusokat is. A kiégés-történet leginkább azáltal hasznos, hogy számos támpontot nyújt a megelőzéshez (Friedman, 1985). Például: a munka és a magánélet között világos határt kell húzni. A rendszeres továbbképzés segít a stagnálás megelőzésében. Az idővel való okos gazdálkodás, a gondos tervezés, a fontossági sorrend megállapítása, a feladatok meg- és kiosztása és az a képesség, hogy indokolt esetben nemet mondjunk, növelik a hatékonyságot és ezáltal a szakmai elégtételt. Ne feledkezzünk meg a szünetekről, a nap egy részét, a hétvégét és a szabadságunkat töltsük tartalmas pihenéssel (az elemek feltöltése). Segítőként vigyázzunk arra, nehogy túlzott mértében magunkra vállaljuk a felelősséget a hozzánk fordulók gondjainak megoldásáért. A hatékony munkahelyi kommunikáció, az elvárások világos megfogalmazása, a jó munkaszervezés szintén hozzájárul a kiégés megelőzéséhez. A jó munkatársi kapcsolatok és a megfelelő szupervízió létfontosságúak, érzelmi támogatást és a szakmai felelősség megosztását jelentik. Nehézségeinket, kudarcainkat ne fojtsuk magunkba, beszéljük meg kollégáinkkal. Időről időre gondolkodjunk el azon, hogy miért foglalkozunk azzal, amivel foglalkozunk, melyek a személyes értékeink, életcélunk. Ön mit termel? Befejezésképpen még egy személyes történet. Egyik kislányunk egy nap olyan házi feladattal tért haza, melynek megoldásához szülői segítségre volt szükség. Táblázatot kellett kitölteni, amely két sorból és két oszlopból állt. A két sor: „apa” és „anya”, a két oszlop: „mi a mestersége?” és „mit termel?”. Az első kérdésre némi tanakodás után az „orvos” választ adtuk, ami végzettségünket illetően megfelelt a valóságnak, bár akkor már mindketten pszichoterapeutaként dolgoztunk. A második kérdés megválaszolása nehezebb diónak bizonyult. Mit is termelünk – talán egészséget? De mikor állíthatjuk tiszta szívvel, hogy a termék elkészült és a mi munkánk gyümölcse? A segítő foglalkozásúak munkájának egyik jellemzője, hogy gyakran nincs egyértelmű, kézzelfogható eredménye. Ez a fajta hiányélmény a kiégés egyik kockázati tényezője. A veszélyt valamelyest ellensúlyozhatjuk, ha tudatosan olyan tevékenységeket is végzünk, melyeknek látható eredménye van. Erre számtalan lehetőség kínálkozik, a mosogatástól a fűnyíráson át a bélyeggyűjtésig. A kiégés-történet arra hívja fel a figyelmünket, hogy az elsősorban jelentésekkel, szavakkal, elméletekkel, történetekkel dolgozó személyek jól teszik, ha ezt az elvont világot valamilyen módon kiegyensúlyozzák a látható, tapintható, tárgyi valóság elemeivel. Irodalom § Gergen, K. (2001) Social construction in context. London: Sage Publications. § Freedman, J., Combs, G. (1996) Narrative therapy: the social construction of preferred realities. New York: W.W. Norton & Company. § Friedman, R. (1985) Making Family Therapy Easier for the Therapist: Burnout Prevention. Family Process, 24:549-553. § Hoffman, L. (1993) Exchanging Voices. A Collaborative Approach to Family Therapy. London: Karnac Books. § Parry, A. (1990) A Universe of Stories. Family Process, 30:37-54. § Richardson, C., Sweeney, P., személyes közlés (1995) § Szlagura, W., személyes közlés (2007)
Abstract: The meaning of burnout as a psychological phenomenon is examined through the lens of narratives. During the last 20 years narrative has become one of the central metaphors in the field of systemic family therapy. The narrative metaphor is presented in the context of a brief history of psychotherapy. The elements of burnout as a story include a definition of the phenomenon, a presentation of the known risk-factors, the stages of burnout as a long-term process and the emotional, interpersonal and somatic components of the syndrome. Expert stories, like burnout, are clinically useful as far as they offer new meanings and open up possibilities for alternative action. Out of the multitude of preventive actions and attitudes highlighted by the burnout-story, the need for balancing activities is considered in more detail.
» Kérlek
Szabadság, 2002 április 11 |
|