|
Érdekes cikkek gyűjteménye
A jó beszélgetésről Szabadság, 2006 július 26Kónya ZoltánDemény Péter a Szabadság ez év január 31.-i számában az önálló magyar egyetem szükségességével kapcsolatos kételyeit fogalmazta meg, július 12.-én megjelent írásának központi témája pedig az a mód, ahogyan az egyetem körüli vita zajlik, egyúttal az író egy sokak számára bizonyára sokkoló kijelentést fogalmaz meg az „erdélyi magyar közösség szellemi autonómiájának, kreativitásának és kezdeményezőkészségének rendkívül alacsony fokáról”. A vita/beszélgetés folyamatáról szeretném megosztani néhány, a cikkek által ébresztett gondolatomat. Mindjárt egy olyan kérdéssel kezdeném, amely saját szakmámban, a pszichoterápiában alapkérdésnek számít: amikor tudunk valamit, honnan tudjuk, hogyan, milyen módon kerül birtokunkba ez a tudás – esetünkben honnan tudja Demény Péter, hogy szellemi autonómiánk, stb. rendkívül alacsony? Valószínűleg onnan, hogy egyetemi oktatóként első kézből származó tapasztalattal, tudással rendelkezik egy olyan közegről, melyen közösségünk kreativitása, stb. elég jól lemérhető. Az egyik dolog, aminek a januári cikk olvasásakor megörültem éppen az, hogy olyan személy fejti ki gondolatait, aki nap mint nap közvetlenül átéli azt, amiről a vita folyik, és ezáltal hitelesebb mint mi, a többség, akik csak olvastunk és hallottunk a kérdésről. Örömöm másik oka az volt, hogy Demény Péter a „beszélgetés” szót vezette be a „vita” helyett (írásának címe: „Vágy a beszélgetésre”) és beszélgetésre invitálta mindazokat, akiknek a kérdéssel kapcsolatban gondolataik vannak. Számomra a beszélgetés kulcsszó. Amikor másoknak próbálom elmagyarázni, mivel is foglakozom, néha megkérdezik: „Á, szóval csak beszélgettek?” Tapasztalatom az, hogy jól és hasznosan beszélgetni nem is olyan könnyű. A beszélgetés akkor válik izgalmassá és hasznossá, amikor az addig ki nem mondott kimondatik, és a beszélgetőpartnerek olyan dolgokat kezdenek gondolni és mondani, melyek önmaguk számára is újak és meglepőek. A jó beszélgetés során fontos, hogy mindenkinek alkalma és tere legyen hangot adni saját véleményének, és tudja azt, hogy nézeteit nyugodtan vállalhatja, nem fogják ledorongolni érte – hogy gondolata értékes, amiképpen egy kórusban minden hang és szólam fontos és szükséges, amint ezt a Demény Péter cikkében szereplő Babits-idézet gyönyörűen kifejezi. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy látszólag ártatlan, részben pozitív, részben elrettentő példa, mely egyszerre szemlélteti az első kézből szerzett tapasztalat értékét, de azt a helyzetet is, amikor hiányzik a másik fél álláspontjával szembeni kíváncsiság és tisztelet. A Szabadság egyik idei számában jelent meg egy egyetemista lány írása, melyben elmeséli, hogy átmenetileg román kollégáival együtt a román nyelvű előadásokat látogatta, és meglepte, hogy ezek mennyivel gyakorlatiasabbak voltak, mint az általa addig hallgatott magyar nyelvű előadások. Ez eddig egy értékes, első kézből származó személyes tapasztalat, mely gazdagítja az egyetemi oktatás mai helyzetéről alkotott képünket. A lap hasábjain hamarosan érkezett a válasz egy úr részéről, aki elmagyarázta, hogy mi a történet „helyes” jelentése. Mi is történt itt: valaki a kórusban hamisan énekelt és a karvezető helyrehozta a hibát? Nekem egy másik kép ugrott be: a basszust éneklő kórustag rádörren a szopránra, hogy annyit ne mind sipítozzon. A másik ember személyes tapasztalatának megkérdőjelezését és saját véleményünk másokra erőltetését az erőszak egyik formájának tartom, mely nem egyszerűen haszontalan, de sérülést is okozhat. Az erőszak ugyanakkor a hasznos párbeszéd végét jelenti, hiszen lehetetlen alkotó módon hozzászólni egy kérdéshez, miközben az ember megbántva érzi magát. Családokkal folytatott beszélgetéseim arról győztek meg, hogy az igazi problémát gyakran nem annyira a felmerülő nehézségek jelentik, hanem az ezekről folytatott beszélgetés hiánya, elakadása, megszűnése. A jó beszélgetés előfeltétele, hogy a résztvevők valóban kíváncsiak legyenek a többiek nézőpontjára, véleményére, ugyanakkor képesek legyenek arra, hogy ne azonosuljanak saját gondolataikkal és a másik személyt se azonosítsák az általa kifejezett nézetekkel. Arra a kívánatos helyzetre, amelyben a beszélgetés résztvevői képesek ideiglenesen felfüggeszteni saját meggyőződéseiket annak érdekében, hogy valóban meghallják és pontosan megértsék a másik fél érveit, példa az utazó, aki egy számára idegen országot látogat meg, anélkül, hogy az illető országra vonatkozó útikönyveket elolvasta volna (a hasonlat egyik írországi tanáromtól származik). „Nem-tudása” lehetővé teszi számára, hogy a helybeliek szokásait ne saját és mások előzetes meggyőződéseinek alapján értelmezze, hanem kérdéseket feltéve és a helybeliek válaszaiból tanulva. Az ilyen személy azért beszél és kérdez, hogy utána kíváncsian meghallgassa a választ. Ennek ellentéte az a gyarmatosító-misszionárius, aki már előre „jobban tud” mindent és pusztán azért hallgat meg másokat, hogy utána beszélhessen. A meggyőződések ideiglenes felfüggesztésének értékéről és a turistakalauzokról eszembe jut egy történet. Feleségem nemrég beleolvasott a Rough Guide népszerű útikönyvsorozat Romániáról szóló kötetébe és kiderült, hogy a könyv a főtéri Mátyás-szobrot a „clumsy but imposing” (esetlen, de tiszteletet parancsoló, impozáns) jelzőkkel illeti. Egy kolozsvári magyar számára ez valószínűleg durva sértésnek számít, és ez jól mutatja, hogy előítéleteink, az, amit „már előre tudunk”, érzelmi kapcsolatunk egy dologgal hogyan színezi, befolyásolja azt a módot, ahogy az illető dolgot érzékeljük. Jelen pillanatban ezek lennének a Demény Péter írásai nyomán támadt gondolataim. Jó beszélgetést és egy ismeretlen kultúrába látogató antropológus kíváncsiságát kívánom a beszélgetés összes résztvevőjének!
» Kérlek
Szabadság, 2002 április 11 |
|